Március 27-én iskolánkba látogatott Orsos Zoltán atya, kórházlelkész, aki az iskolaközösség előtt tanúságtételt tett. Zoltán atya kedvesen szólította meg a gyerekeket: „Figyeljetek jól, a Jóisten fontos dolgot akar mondani. Az idei nagyböjt lehet a legkülönlegesebb, a legszebb, ha hagyjátok, hogy Isten dolgozzon bennetek.” Motiváló szavai mélyen megérintették a hallgatóságot, a diákok mindvégig érdeklődve figyeltek.
Az atya nagy részletességgel, mély átérzéssel mesélte el élettörténetét. Nagyon szegény, roma családban született, gyakran nélkülözött. Isten nélkül teltek a korai gyermekévei. Szülei nem imádkoztak, csak káromkodtak, veszekedtek és ittak. Sok olyan ember vette körül, akiknek tönkrement az élete. Eleinte szégyellte és gyűlölte magát, aki volt. Már gyermekként megfogalmazta magában, hogy nem akar így élni. Amikor nővére egy alkalommal ziláltan, megbecstelenítve tért haza, akkor határozta el, hogy bosszút áll, és bíró lesz. Tanulni kezdett, de továbbra is magányos volt, azonban az Isten dolgozott a szívében.
Egy alkalommal egy tanító néni megpuszilta a koszos homlokát, és egyre több feladattal bízta meg. A pedagógus észrevette a kiközösítését, és azon munkálkodott, hogy ezen változtasson. A játékban csapatkapitánnyá nevezte ki, kezdetben csak egy gyerek állt mellé, majd egyenként mentek hozzá a diákok. Ekkor érezte először a gyermekkori Zoltán atya, hogy valaki a magasságból segít neki, álom lett számára az Isten. A középiskolában kezdődött minden elölről. Egyedüli cigánygyermekként újra megpróbáltatások érték. Lopás történt az iskolában, és alaptalanul rögtön ráfogták, mert ő más volt. Ekkor volt a legmélyebb ponton. Később ugyan bocsánatot kértek tőle, de a lelke nem gyógyult meg soha. A sok-sok bántás után ráeszmélt: „Fel kell vállalnunk, akik vagyunk. Először próbáltam elrejteni magamat, de ez nem tűnt jó megoldásnak.”
Aztán találkozott Laci pappal, és itt lépett be Isten az életébe. A pap megkérdezte tőle: „Istent megkérdezted, mit akar tőled?” Ő volt az, aki észrevette a sok csalódást és gyűlöletet a szemében, majd egyszerűen közölte vele: „Istennek tervei vannak veled, mégpedig az irgalmasság székében.” Ez az egyszerű, de nagyszerű mondat kellett ahhoz, hogy megérezze Zoltán atya Isten hívó szavát. Kispap lett belőle, azonban egy súlyos daganatos betegség támadta meg szervezetét. Újabb próbatétel következett az életében. Egy kápolnában ülve tudatosult benne, hogy ezidáig csak saját magát kereste, önző volt, csak saját magáról álmodott, nem a másik boldogságáról. Elhatározta, hogy ezentúl már ő akar segíteni másokon, adni akar, és erre ösztönöz mindenkit. Aztán a Jóisten csodát tett vele, meggyógyult a súlyos betegségből, és azóta is a segítés, a jótevés, a szolgálat teszi ki az életét.
Zoltán atya arra kérte a gyerekeket: „Engedjétek meg, hogy Isten megszólítson benneteket.” A vak kislány történetét osztotta meg végezetül az iskolaközösséggel. „Egy kislány szeretett volna segíteni az édesanyjának, és megkérte, hogy engedje el őt a piacra az almáért. Az anya nem nagyon akarta ezt, mert féltette a lányát, de mégis engedett. A kislány el is ment, megvette a gyümölcsöt, de a sokaság nem volt kíméletes, és az emberek kiverték a kezéből a zacskót. Az almák szerteszét gurultak, senki sem segített neki felszedni. A lány sírni kezdett, és odalépett hozzá Pistike, aki segítő kezet nyújtott neki. –Te vagy Jézus!- Nem, én Pistike vagyok.,- Te vagy Jézus! A kislány megköszönte a fiú jócselekedetét, és boldogan ment haza. Örömmel újságolta az anyukájának: „Találkoztam Jézussal, úgy hívták, hogy Pistike!”
Az atya kérte: „Legyetek ti is Jézusok az iskolában! Lehetünk mi is Jézusok, ha adunk, segítünk, akkor különösképpen bennünk van a Jóisten. A legjobb gyógyszer Jézus, rá mindig számíthatunk.”
 |
 |
A szívhez szóló elmélkedés után az iskolaközösség szentmisén vett részt a csörötneki Örök Ige templomban, amit Gyula és Zoltán atya celebrált. A misén Mesits Patrícia, Szabó Emilián és Takács Viktor tanulók példásan szolgáltak. A szertartást követően a templomkertben végigjártuk a keresztutat. Jézus jeruzsálemi útját tettük meg kicsiben. Gyula atya minden állomásnál ismertette a stáció címét és a hozzá fűződő eseményeket. Felemelő érzés volt a közös vándorlás Jézus nyomdokain. Úgy vélem, hogy ezek az együtt átélt közösségi programok hozzájárultak, hogy lélekben is felkészüljünk a húsvétra, a kereszténység legnagyobb ünnepére.
Áldott húsvéti ünnepeket kívánok az iskola diák- és alkalmazotti közössége nevében:
Mezeiné Kiss Katalin tagintézmény-igazgató